Réges-régóta nem írtam már... De (!) újra itt vagyok és mesélek...

"Legutóbb" ugye arról írtam, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, mások is tipródnak ugyanúgy a jövőjükön mikor egy-egy ponthoz érnek az életükben stb. Azokban a napokban ugye kézhez kaphatta mindenki a "Nagy Kék Könyvet"  és ez alapján tájékozódhatott. Volt szerencsém átlapozni egy ehhez hasonló másik könyvet, amiben viszont minden szak szerepelt, amit választani lehet itthon. Leírták az alap tudnivalókat, mit tanulhatunk ott, hol helyezkedhetünk el vele utána és milyen annak a korszerinti átlagfizetése. Míg átnyálaztam ezeket, találtam magamnak egy érdekeset, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Ez a konduktor szak. Ezt csak egy helyen lehet itthon tanulni, márpedig a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézeténél. A konduktor szakot pedig röviden így lehetne jellemezni:

A konduktor mozgássérültekkel, enyhén értelmi fogyatékosokkal végez komplex mozgásterápiás eljárást, melynek során a sérülés természetét figyelembe véve speciális mozgásmintákat tanít meg az érintetteknek.

Miután én nagyon szeretem a gyerkeket és mindig is szerettem velük foglalkozni, úgy éreztem, el tudom magam annyira kötelezni, hogy később beteg kisgyerekeknek segíthessek. Egy ismerősöm, aki orvosnak tanul, meglepődött, mikor elmeséltem ezt neki és azt mondta, szerinte ehhez sokkal nagyobb elhatározás kell, mint az ő szakmájához. Lehet, de biztosnak érzem magam és csak ez a lényeg :). Az Educatio napján el is látogattam az intézet standjához, hogy közelebbről is megismerhessem ezt a szakot. Ez egy pozitív élmány volt, ami után jelentkeztem nyílt napra és onnan pedig az előzetes alkalmassági vizsgára - mivel ez kötelező ahhoz, hogy egyáltalán jelentkezhessen valaki ide. Ez a vizsga három szakaszból állt:
- ének,
- olvasás (kiejtés),
- és a fizikai állapot felmérése (testnevelés órához hasonló).
Mindezek alapján azt mérték fel, hogy egyáltalán alkalmasak lennék-e arra, hogy foglalkozhassunk gyerekekkel. Fontos a beszéd, mivel még csak most tanulják meg ők is, ebből a szempontból a kiejtés is, hogy nincs-e valamilyen beszédhibánk (pözseség, raccsolás, dadogás, sejpítés stb.), a fizikai állapot, mivel tornáztatni is kell őket, emelgetni, és az ének még. Az ének vizsga volt talán a leghúzósabb nálam, átmentem, de figyelmeztetett a vizsgáztató, hogy a jövőben járjak el egy kicsit tanárhoz, mert ha nem javulok, a kicsik még ki is nevethetnek... na szép. :D

Szerencsére mindhármon megfeleltem, úgyhogy már csak a pontjaimon múlik, hogy szeptemberben hova is fogok továbbmenni, mivel...

A további választottjaim:
2. hely: ELTE, óvodapedagógus
3. hely: Semmelweis Egyetem, egészségügyi szervező
4. hely: Harsányi János Főiskola, turizmus-vendéglátás

Bár nem izgulok még, de az érettségit továbbra sem várom, csak a nyarat és azt a napot, amikor kiírják a ponthatárokat! :)
Mára ennyi!

Mostanában, hogy másokkal is beszélgettem, rájöttem, hogy nem csak én vagyok egy kissé elveszett. 

Végre! Megérkezett! Hurrá!

Elmerengve kicsit a múlton, én egyszer már kitaláltam, hogy mi szeretnék lenni.

Kiskorodban rengetegszer tették már fel neked ezt a kérdést, biztos vagyok benne. Sőt, a mai napig is, mikor már kezd herótod lenni tőle. Főleg, ha olyan vagy mint én, még céltalan.

Ma reggel mikor buszra szálltam, meglepő módon ellenőrökkel találkoztam. Ez azért volt furcsa, mivel ezen a járaton nagyon ritkák az ellenőrzések. Ilyenkor persze mindenki hall vitákat az ellenőrök és az utasok között, akik persze teljesen természetesnek veszik, hogy nincsen bérletük. Nos, ma reggel az egyik idősebb hölgy ellenőr azt kezdte el taglalni az egyik "fekete-utasnak", hogy nem tudhatja, hogy ő hol fog tartani öt év múlva. Elmesélte, hogy 10 éve még minisztériumban dolgozott és több minisztert is szolgált, jó fizetése volt és jó munkája. Majd elveszítette és nem talált a szakmájában másikat, végül pedig kénytelen volt elmenni ellenőrnek. Először csak 3 hónapra akart, hogy átvészelje a még kezdeti nehézségeket. Ez négy éve volt, mint mondta és még mindig itt van. A történet hallgatója persze teljesen érdektelen volt, cinikus mosollyal az arcán és lesajnáló tekintetettel a szemében hallgatta a történetet. A felszólítás ellenére később sem szállt le és nem is hiszem, hogy elgondolkodott volna a mesélteken.

Én elgondolkodtam, mint ahogyan mostanában azon is szoktam, hogy vajon én hol fogok tartani 5 vagy 10 év múlva. Egyenlőre persze még magam sem tudom, hogy mit akarok az élettől, az agyamban minden teljesen kusza és rendetlen. Viszont bízom abban, hogy hamarosan rájövök és elkezdhetem megvalósítani a kitűzött céljaimat!

Folyt. köv.!